5.fejezet

Elalvás, taxi, ajándékok, ,,...az  igazgatóiba! Most!''

,,...5 perc múlva már a kocsiban ültem és a taxist idegesítettem...''

Kimerülten feküdtem le az ágyba. Az óra fél 12-őt mutatott. Nagyszerű. Miután kiderült, hogy a nyergesbe betörtek a rendőrök helyszíneltek meg ilyesmi. Mindez 11-ig tartott. Aztán közölték, hogy passzolják az ügyet beszéljünk a biztosítóval, ők majd küldenek kártérítést. Mégis mennyi pénz kárpótolja a török nagyszüleimtől kapott nyerget? Az anyai nagyszüleimtől kapott utolsó ajándék gyönyörű kantárat? Semennyi. Ezeknek nem csak pénzbeli értékük van...ezek többet jelentettek nekem mint bármelyik másik.
- Dia most már aludjál, holnap iskola- nyitott be anya a szobámba.
- Oké. Jó éjt- köszöntem el tőle. Két perc után rájöttem, hogy nem tudok aludni. Felkeltem és az ablakhoz sétáltam. A hold fénye megvilágította a legelőt, ami most üres volt, mivel a lovakat inkább bevittem az istállóba éjszakára nehogy a betörő visszatérjen és esetleg kiengedje őket...Már csak az hiányozna. Nem tudom meddig álldogáltam az ablak előtt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy akár állva is el tudnék aludni, ígyhát gyorsan bebújtam a takaróm alá és elaludtam. A reggelem szokásosan indult egészen addig amíg a konyhában felnéztem a faliórára. 10:30. Atyaég elaludtam! Kétségbe esve rohantam az emeletre és a telefon érintőképernyőjén idegbetegen kezdtem húzogatni a kezem.
- Anya elaludtam. Be kéne vinned a suliba- kezdtem diplomatikusan.
- Jó reggelt. Nem aludtál el, csupán az történt, hogy apáddal úgy döntöttünk a tegnapi nap után jobb ha ma pihensz egy kicsit. Értesítettem az osztályfőnöködet, aki nem értett egyet a döntésünkkel- milyen meglepő, még szép, hogy nem értett anyáékkal egyet. Már csak azért se, mert rólam van szó, ha halálos beteg lennék se engedné, hogy itthon maradjak.- de végül belegyezett, hogy a mai napot kihagyd. A telefonod ébresztőóráját reggel kapcsoltam ki, mielőtt kérdeznéd.
- De anya! Én nem hiányozhatok a suliból. Be szeretnék menni. Most. Azonnal. Légy szíves- tettem hozzá.
- Rendben te tudod. Hívj egy taxit, mert se én se apád nem tudunk elvinni. Uzsonnát pedig vegyél a boltban.
- Jó. Este találkozunk. Szia- tettem le aztán kapkodva hívtam egy taxit, összepakoltam, felvettem a kedvenc ruha-összeállításomat és 5 perc múlva már a kocsiban ültem és a taxist idegesítettem a következő mondatokkal: menjen gyorsabban; előzze már meg azt a kocsit; ha itt lefordult volna hamarabb odaérünk; gyorsabban nem tud menni ez a csotrogány?; ne akarjon kidobni, mert akkor nem fizetek; már látom a sulit; siessen; gyalog előbb ideértem volna; azért nem fizetek mert nem vagyok megelégedve a munkájával; jó inkább ne jelentsen fel; remélem nem találkozunk többet. Kb. így telt a negyedórás út az iskolához. Még bőven forrt a fejem amikor az épületbe léptem és a termünk felé indultam. Az ajtó előtt megálltam, rendbe szedtem magam és kopogás után benyitottam. Mindenki csodálkozva nézett felém.
- Diána! Nem úgy volt, hogy ma otthon maradsz?- Kérdezte csodálkozva Nyilasy András a magyar tanár.
- Nem engedhetem meg, hogy egészségesen otthon feküdjek. Ígyhát a tanár úr beleegyezésével csatlakoznék az órához- indultam meg a helyem felé.
- Rendben akkor folytassuk az órát. István megkérlek, hogy hagyd abba amit csinálsz és tedd le az ollót- fegyelmezett a tanár, mivel a megérkezésem kisebb káoszt keltett az osztályba. Mindenki úgy érezte, hogy az órának vége és kiabálni kezdtek, mászkálni, enni, inni.
- De tanár úr! Fodrász leszek. Lenyírjam a tanár úr haját?- Magyarázta Isti, hogy miért kezdett Csilla haja felé közelíteni egy ollóval. Az utolsó mondatát persze hatalmas röhögéssel "dícsértük".
- Köszönöm de nem kell- mosolyodott el Nyilasy is. Az ilyen dolgokért szeretjük őt jobban mint a feleségét. Értékeli a humorunkat, beszólásainkat. Miután sikerült lenyugodnunk az óra folytatódott és mindenki elmesélhette mi történt vele a nyáron. Sokat nevettünk főleg Chris-en, aki a többiek beszámolóját kommentálta és szinte minden mondat után mondott valami olyasmit, hogy: ez szörnyen érdekes, igen erre én is emlékszem, ezek után haza mentél és Minecraft-oztál igaz? na és veled édes tündi-bündi kis bogárkám mi történt? Ezekhez hasonló beszólások miatt kellett többször ránk szólni, hogy maradjunk csendben. Aztán amikor megszólalt a csengő a tanár mosolyogva kiment. És ilyenkor megkezdődik az őrület. Mindenki üvölt, zenét hallgat (headset nélkül), énekel vagy csak szimplán tombol. A mi négyesünk ebből kimaradt s inkább az udvar felé igyekeztünk. Miközben a folyosón sétáltunk sok alsóbb (és felsőbb) éves is oda-oda szólt nekem, hogy pl: sajnálom mi történt, íjj tényleg kiraboltak? sajnálom. De volt, aki a kedvenc Milka csokimmal akart jobb kedvre deríteni. Ez tényleg szép és kedves de mire kiértünk az udvarra lett 5 darab csokim és 3 pohár capuccinom, az abszurdum mégis az, hogy fogalmam sincs kiktől kaptam.
- Odaadod az egyik pohárral?- Nyújtotta Nati a kezét.
- Persze. Csokit?- Kérdeztem körbe, mire a fiúk csak lesajnálóan megrázták a fejüket, Nati viszont boldogan kezdte bontogatni a táblás finomságot.
- Edd meg inkább- nézett rám kedvesen Kevin. Na most. Két kérdés: miért ilyen cuki és jó szívű? Hogy lehet nem szeretni a csokit?? Amíg ezen filóztam fel se tűnt, hogy az ajtón Vöröss Zsófia lép ki és felénk tart. Már a második napon megtalálta a csatlósait, mivel 2 y-s és egy 9.-es lány jött vele.
- Sziasztok- nyávogta miközben alaposan végig nézett rajtunk, feleslegesen. Se az én ruhámban (katt IDE) se Natiéban ( fehér csőszárú nadrág, fekete magassarkú cipő, v kivágású fekete póló) nem talált kivetni valót. Mindketten csodásan néztünk ki és ráadásként az iskola két legjobb pasija is a miénk volt. Ezt szívta.
- Minek köszönhetjük, hogy megtisztelsz minket? Talán a boltba mész és megkérdezed, hogy mi kell? De kedves- köszöntöttem nem túl kedvesen.
- Dia nem kell a balhé- figyelmeztetett Nati suttogva és a többiek szeméből is ezt tudtam kiolvasni.
- Jajj már Diuska. Ne csináld. Ide jöttünk egy kicsit beszélgetni. Vagy megzavartunk valamit? Esetleg a ,,hogyan együnk meg 5 tábla csokit, hogy még nagyobb legyen a hátsónk'' találkozót?- Nevetett a saját "poénján" és a kis gardedámjaihoz fordult, akik a példáját követve idétlenül vihorásztak.
- Ide figyelj- léptem felé egyet mire hirtelen egy kezet éreztem a vállamon.
- Dia nyugi- csitított Kevin, de már késő volt. Túl ideges voltam ahhoz, hogy legyintsek és hagyjam rá. Ezért inkább folytattam.
- Tudod itt egyedül neked van nagy segged, de azt hiszem az arcod még annál is nagyobb. És ha tudni akarod nagyon is megzavartál. Mindent. Az életet. Azt se tudom egyáltalán minek jöttél ebbe az iskolába. Van annyi IQ-d, hogy tudjad mit jelent az, hogy képzőművészeti? Nem manikűr képző. Szóval tipegjél haza és gondolkozz el mindenen. Ja és jól jegyezd meg mert ezt is csak egyszer mondom el: a nevem neked Diána! Ha még egyszer meghallom, hogy Diuskának hívsz, kitépem a nyelved- fejeztem be hatásosan a kis monológomat.
- Dia- suttogta Nati és az ajtó irányába nézett, mire én is odapillantottam. És igen. Ki más lett volna ott mint a mi imádott osztályfőnökünk.
- Szőke Diána! Az igazgatóiba. Most!- Kiabálta. A fejemben még mindig forrt a düh, de most még Nyilasyné rá is tett egy lapáttal. Nap mint nap hallja veszekedni a diákokat, és persze, hogy csak engem küld az igazgatóiba. Mindegy kezdem megszokni. Mindenesetre egy kis félelemmel követtem a tanár nőt és még utoljára az ajtóból visszanéztem a többiekre...VÉGE